Több mint fél éve nem írtam posztot a blogra. Februárban zártam le a sorozatot, amely az Obama-kampányban tapasztalt élményeimről szólt. Nem véletlenül hallgattam ilyen sokáig. Fájó ezt leírni, de a saját csapdámba estem. A blog nem titkolt célja, hogy megosszam a tapasztalataimat az olvasókkal, és elmondjam, miként látom én a kommunikációs szakmát. Ebbe beletartozik az is, hogy véleményt és építő kritikát írok az egyes kampányokról és eseményekről. Mindezt azért, mert hiszem, hogy sokat kell még tanulnunk ebben az iparágban.

Hónapokig egyszerűen nem tudtam mit írni. Nap, mint nap eszembe jutott, hogy kellene, leültem a kanapéra, bekapcsoltam a leginspirálóbb zenét, megnéztem a kedvenc filmem, elolvastam a kedvenc újságjaimat, de még így sem tudtam olyat írni, amit szívesen megosztottam volna az olvasóimmal. Nem éreztem elég jónak és érdekesnek.

Éppen ez volt a legnagyobb probléma, amire csak nemrég ébredtem rá. A  tökéleteset szerettem volna csak publikálni. Azt a posztot, amely minden irányból körbejárja a témát, ami tényekre szorítkozik, de véleményt is mond. Egyszerűen tökéletes.

Rá kellett jönnöm, hogy ez a legnagyobb gátja az alkotásnak, hogy azt hisszük, csak a tökéletes az, ami érdekes az embereknek. Egyáltalán nem. Most gyorsan ki is jelentem, hogy egyetlen tökéletes poszt sincs a blogon, és soha nem is lesz. Nem is lehet ez a célja ennek a szakmai blognak. Mert nem azt szeretném elérni, hogy a kommunikációs szakma tökéletes legyen, hanem azt, hogy folyamatosan fejlődjön. Az út a fontos, az, hogy lássuk, hogy mit kell tenni, és azért tegyünk is. Hogy jobbak legyünk, mint tegnap voltunk.

Szóval így keveredtem egy „kis” alkotói válságba. De a krízis felismerését követően gyors cselekvési tervvel álltam elő, és őszintén megosztottam a történteket, akárcsak egy válságkommunikációs folyamat során.