Már egy ideje nem olvashattátok az írásaimat a blogban, csak a Facebook-oldalon. Ennek több oka is volt. Az egyik legnagyobb az elfoglaltság. De persze, ki az, aki nem tud csak pár órát rászánni arra, hogy megírjon egy postot. Bevallom, amikor az időtényező már az én oldalamon volt, akkor gátló tényezők nehezítették a dolgomat. Már sok postot elkezdtem az elmúlt hetekben, de végül egyik sem látott napvilágot. Úgy éreztem, hogy nem elég jók ahhoz, hogy megosszam a nyilvánossággal. Ennek oka pedig az, hogy mostanában igen magasra pakolom a lécet szakmai kérdésekben, mert már nemcsak egy-egy ügyfelem jó híréért felelek, hanem egy kisvállalkozáséért is, ahol lelkes munkatársakkal dolgozunk. Ez a magas elvárás pedig úgy néz ki, hogy kihat a hobbimra is…

Tavaly év vége óta dolgozom a Person Communications ügynökségnél. Partner vagyok, azaz a szakmai munka mellett tulajdonosként is részt veszek a cég életében. Korábban nem gondoltam, hogy egy ilyen kisvállalkozás tekintetében is ennyire meg tudja változtatni az ember mindennapjait az üzlet. Amikor 2011-ben azt a döntést hoztam, hogy a saját lábamra állok, a legtöbb ismerősöm le akart beszélni róla, hiszen itt a hatalmas gazdasági válság, a kommunikációs iparban sorra dőlnek be az ügynökségek, még a legnagyobb televíziós csatornák is küldik el az embereiket – akiknek jó részük a PR-szakmában találna újra önmagára –, és még sorolhatnám az ellenérveket, amikkel győzködni próbáltak. De a sok eltántorító tény ellenére is volt bennem valami, ami miatt azt mondtam, hogy belevágok ebbe a kihívásba. A világra nyitott embernek gondolom magamat, éppen ezért mindig kerestem azokat a kulturális pontokat, amelyek nem szerves részei az életemnek, azonban ha tanulok belőlük, akkor integrálhatom azokat a mindennapjaimba. Próbáltam mindig előre gondolkodni, kipróbálni az új dolgokat és keresni az olyan kihívásokat, amelyek hozzáadtak a személyiségemhez. Így találkoztam a shaolin kungfuval és sandával is.

A nyitott szemmel járás és a pofonok tanítottak meg arra, hogy ha nem küzdesz valamiért, akkor soha nem is fogod elérni. A mesterem sokszor mondta azt, hogy ha úgy keresel állást, hogy várod, hogy megtaláljanak, akkor soha nem lesz munkád. Amíg állást keresel, addig napi 8 órában legyen az a foglalkozásod, hogy munkát találj. Hasonlóan gondolkodtam, amikor valami önállóba kezdtem, ne csak mondjam azt, hogy lehet másként is csinálni valamit, ne csak buzdítsam a barátaimat, hogy merjenek kockáztatni, mutassam is meg…

Belevágtam, magasra tettem a lécet, nem kötöttem kompromisszumot (és nem is szeretnék), de nem is álmodtam túl nagyot. Egyszerűen azt szerettem volna, hogy legyen egy jó minőségű cégem olyan ügyfelekkel, akikkel együtt tudunk gondolkodni. Ehhez azonban az kell, hogy ne vállaljuk túl magunkat, ne akarjunk az első évben a legnagyobbak lenni. Sőt, soha ne akarjunk a legnagyobbak lenni…. Az ügyfeleink legyenek a legnagyobbak abban, amit csinálnak, és az már elég.

Nem leszek álszent, természetesen a pénz nekem is fontos, de az nem mindegy, hogy milyen áron jutok hozzá. Van az – itthon – klasszikus modell, amikor az ügynökség a lehető legtöbb ügyfelet szeretné a lehető legkevesebb (legolcsóbb) erőforrással kiszolgálni. Ilyenkor általában az ügynökség legjobb emberei győzik meg az ügyfelet a tenderen, majd a legfiatalabbak dolgoznak rajta nap mint nap. Üzletileg teljesen érthető a modell, hosszú távon azonban szerintem ez egy tévút. Én nem ezt az utat választottam, hanem egy sokkal kockázatosabbat. Nemcsak azért, mert egy induló vállalkozás nehezen tud egyből hatalmas lenni, hanem azért is, mert szerintem sokkal eredményesebb az, ha nem az átvágásra alapozunk egy üzleti modellt. A sportban tanultam meg az igazi alázatot, itt jöttem rá, hogy milyen fontos is ez az üzleti életben is. Az ügyfeleimről soha nem felejtem el, hogy ők biztosítanak megélhetést a kollégáimnak, az alvállalkozóinknak, és természetesen nekem is. Ezért minden egyes projekt vagy feladat alkalmával az lebeg a szemem előtt, hogy ez hogyan segíti az ügyfelem eredményességét. Nem ajánlok (és kollégáimnak sem engedem) olyan megoldásokat, lehetőségeket, amelyekkel ugyan a cégünk jól keresne, de az ügyfélnek nem hozná a megfelelő eredményeket. Egy még emberibb oldala is van az alázatnak és lojalitásnak. Mindig (de ez már korábban is jellemző volt) az ügyfeleim termékeit vásárolom, ha tehetem. Ha a MOL-nak dolgoztam, akkor MOL-kutakon tankoltam, ha a Coca-Colának dolgoztam, Coca-Cola termékeket fogyasztottam. Mondhatnánk, hogy persze, ez egyszerű parasztlogika. Igen az, csak sajnos nagyon kevesen gondolkodnak így a piacon. Inkább az a jellemző, hogy az én ügyfelem, megszereztem, most már csak mint egy fejőstehént jól megfejem, és az elvárt minimumot teljesítem. Hiszen úgysem fizet többet, ha eredményesebb vagyok. Valóban, nem fizet többet, de én nyugodtabban alszom és büszkén vállalom a munkánkat… Nem beszélve arról, hogy ha nem hozzuk együtt az eredményeket, akkor egy idő után vagy felbontják a szerződésünket vagy csökkentik a díjunkat…

Ezek az elvek keringtek tavaly a fejemben, féltem, hogy túl naiv leszek az ületi élethez ezekkel. De egyelőre úgy látom, hogy az üzleti oldalon is megtérülhet a szakmai elhivatottság és lojalitás. Persze nem olyan könnyen és gyorsan, de legalább nagyobb megelégedéssel. A lehető legjobbra törekszem, és kollégáim is társak ebben, de soha nem hisszük magunkról, hogy mi nem hibázhatunk.

Az útnak még nincs vége, sok pofon és tapasztalat vár még rám/ránk. De mivel hiszek abban, hogy élhetünk egy jobb világban, ezért sosem adjuk fel.

Meglátjuk, hogy a piac és az ügyfelek mit szólnak a mi elképzeléseinkhez, és reméljük, jövőre egy értékelő postban adhatok számot az eredményeinkről. Addig pedig kövessétek a blogot a – most már újra – rendszeres szakmai tartalmakért.

Ha tetszett a bejegyzés és érdekelnek hasonló témák, kövess facebookon vagy twitteren!